A héten másodszor

érzem, hogy rossz anya vagyok. Sikerült Zselykét keserves sírásra bírnom, pedig nem akartam! 

Először csütörtök este, mikor Apával fürdött. A Lush-ban vett szenes iszapos arcradírt használtam, majd megmutattam magam koromfekete arccal a lánynak. Ő megrémült én hozzászóltam és ezzel vége lett a világnak. Valami szörnyűséget látott, aminek anyahangja volt... frászt kapott, olyan arcot vágott, amit még sose láttunk és riadtan, üvöltve sírni kezdett. Viktor próbálta nyugtatni, míg én lemostam az arcomról minden baj okozóját, de a lány félve pillantgatott rám. Ha nem látott, alábbhagyott a hüppögés, de ő csak azért is nézte azt a szerecsen szörnyet aki elvitte az ő anyáját... Miután újra a régi voltam, odahajoltam a kádhoz. Ő megrettenve nézett, nem bízott benne, hogy az amit lát, az már tényleg a régi, szeretett anya-e, így kicsit elhúzta a szája szélét. Én beszéltem hozzá egy kicsit, ő felbátorodva közelebb hajolt, átkarolta a karomat, hozzám bújt, majd vége is lett a fürdésnek, mert én kellettem neki. Édes, aranyos! :) (Tanulság: ami felnőtt fejjel vicces lehet, az traumát válthat ki egy közel 10 hónaposból. Mindenképp egyedül használom majd az arcradírom.)

A második alkalom ma történt, mert közös bevásárlásunk során a tescoban kaptam az aventes cumisüveghez való puha itatófejet. Ezzel kell elviekben a pohárból való iváshoz szoktatni a gyereket. Az ötlet jónak tűnt, mivel cseppmentes- így otthagyhatnánk neki éjszakára a teát, hogy ha szüksége van rá, kiszolgálja magát-, piciként nagyságrendekkel ügyesebben ivott pohárból, mint most (hiába, lusta voltam és a kényelmesebb cumisüvegezést választottam anno). Kinéztem mi kell nekünk, nem vártam meg a szakszerű beszerzői választ a "Tescoban kapható?" kérdésre, hanem megnéztem,  majd megvettem magam. Örültem, mert tényleg kompatibilis a cumisüvegünkkel, amihez még a konduktortól kaptunk ajándékba fület is. Elmostam, lecseréltem az eddigi hengeres cumi véget és vártam, hogy a lány felébredjen. Felkelt, betettem az etetőszékbe, amíg melegítem az ebédjét, gondoltam ihatna... Cumisüvegnek megörült, megfogta, emelete a szájához, majd felismerte, hogy ez más, mint eddig. Rögvest keserves sírásba kezdett és csak úgy potyogtatta a krokodilkönnyeket. Természetesen meg se próbálta a lapos ám puha ivócsőrre szorítani a száját, hogy igyon belőle. Hiába tukmáltam, nem nyert. Melegítés alatt saját maga elvette a mi ebédlőasztalunkról az üvegét, újabb próbát akart tenni. Ismét rájött, hogy más érzés ez a csőr, nem folyik belőle magától a tea... Dühösen lecsapta a földre és bömbölt tovább. Felvettem a cumisüveget, megetettem. A vége felé újra szemezett az üveggel- hiába, biztos szomjas volt. A semminél tovább jutottunk, pár korty erejéig sikerült ivásra bírnom, de nem az igazi a helyzet. Betettem a járókába, hátha a jól megszokott, magányos módon, hanyatt vagy oldalt fekve elnézi az üvegnek az immáron lapos itatófejet. Szokott módon rázza, nézi, látszik az inger és hogy VÁGYIK A RÉGIRE. Ebéd közben már majdnem megvártam a hozzászoktatással az apját és visszaadtam volna a régi cumit, de egyelőre még tartom magam és a keserves sírással és könyörgő tekintettel darabokra tört szívem megkeményítem. Képes vagyok rá! Ő is képes rá, hogy hozzászokjon!

(Jajj, mi vár még ránk, ha egy ilyen apró-cseprő dolog ilyen hatást vált ki belőlünk...)