Éhenkórászok

A gyerekeim nem tudnának éhen halni, az egyszer biztos. Mindkettő olyan hangosan tud sírni és üvölteni, ha kajáról van szó, hogy kizárt, hogy hallótávolságon belül ne kapnának valakitől valamit...

Zselyke tényleg nagyon éhes volt. Mikor felraktam főni az előfőzött rizst, odahúzta az ikeás fellépőt a hűtőhöz, felállt rá, majd nyújtotta a játék tányérjait és villáját: "Anya, Zselyi!"... a villát elvettem, belemártottam a szószba, megkóstolta. Ízlett neki, én örültem, majd leraktam a lányt a földre, mert ott biztonságosabb. Fellépőt visszaraktam az asztal mellé, majd visszamentem a tűzhelyhez. 

"Enni! Enni!"

Zselyke mögém állt, átkarolta egyik kezével a lábam, majd sírós-könyörgős hangon így szólt: "Anyaaa, légyszi!". Nem sikerült meggyőzni, hogy még várjon pár percet a rizsre. Hiába mentünk be a nappaliba, nem akart játszani, csak keservesen zokogott. Egy pillanat alatt csupa könny és takony lett az arca, hogy drámaibb külsővel győzködjön, immáron mellőzve a kérést: "enni, enni" :) 

Az első falat...

És az utolsók egyike :)

Viktornak gyorsan elpanaszoltam BBM-en, majd az éhenkórász kisasszony arcát kicsit megtörölve beültettem a székébe és kapott köret nélkül husit és szaftot. Megszűnt minden baja, evett szépen, egyedül, jóízűen, ügyesen. Ekkor már csak az enni, enni résznél felébredt és az éhségtől szintén bőgő Magort próbáltam megnyugtatni. Hiába, a két és fél órával ezelőtti evés óta nyilván farkas éhes volt ő is. 

Mi lett volna, ha nem kapnak sem reggelit, sem tízórait... :) Most, hogy már tele a pocakjuk, alszanak békésen, a jól megszokott módon, egymás mellett!