Történt ugyanis, hogy oviba vitel után Tassal bementünk a tescoban. Vettem uzsonnára való joghurtot, gyümölcsöket és hogy legyen mit majszolnia a kocsiban hazafelé, bacon-ös stanglit is. Reggelente kevés pénztár van, sor ellenben akad, így várakozás közben Tasi türelmét vesztve krokodil könnyek hullatása kíséretében zokogni kezdett. Kitekeredett a bevásárlókocsiban és mutogatott a kifli felé. Mondtam neki, hogy várjon, majd hamarosan sorra kerülünk és ha kifizettük, kapja is. Csak sír és sír, én kitartok. Hallom a pénztárost, hogy nem érti a soron következő kérdését, "nem hallok semmit, csak gyereksírást!" ("ez van" gondolom- lehetne gyorsabban is húzni a tételeket...). Majd mikor sorra kerülünk, nem áll neki a tudatosan sorban kipakolt holmijaimnak, hanem megkérdezi:
Nő: miért sír ennyire az a gyerekek? Mi kell neki?
Én: a sajtos kifli
Nő: akkor miért nem adott neki a sorban?
Én: mert még nincs kifizetve. Tanulja meg, hogy az még nem a miénk! (na itt már láttam a szomszédos pénztárnál állók fintorgó fejét is) majd mindjárt kapja, ha végeztünk.
Nő: hát igazán adhatott volna neki egyet. Szegény kisgyerek, úgy sajnálom ahogy sírt...magunkat is, hogy eddig hallgatni kellett
Én: sajnálom, ha végeztünk és megkapja, majd elhallgat.
Nyeltem egy nagyot és bár nyilvánvaló volt, hogy senki véleménye nem egyezik az enyémmel én akkor is tartom magam az elveimhez, többek között: nem dézsmálunk! És nem ülünk, állunk bele a bevásárlókocsiba!!!
(szarom le, hogy 20 gyerekes családból 10-15 eteti a kiflit, bontja a túrórudit, itatja a gyereket és majd utána fizet v sem)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése